Bangkokban nagy az élet. Mármint olyan értelemben, hogy a helyieknek különös jelentősséggel bír. Azért nagy, mert összeadódik benne a vidámság és a közös örömszerzés, a finomságok és a folyamatos evés, a fény és az egész éves napsütés, a hit és a kétezer éves vallás, a milliárdnyi apró részlet és amivé összeáll. Annyi itt a látnivaló, olyan nagyon sok a programlehetőség, hogy szó szerint fogalma nincs az embernek, mivel is kezdjen.
Amit muszáj látni, az a Khao San út. Maga a megtestesült káosz. Kezdjük egy korrekt hasmenéssel, amit a kétes eredetű, nejlonzacskóból szürcsölt narancslé vált ki, majd azonnal szerezzünk be egy dobócsillagot, miután rasztásítottuk a hajunkat. Később pedig raboljon ki egy meseszép hölgy, aki a másnapi ébredéskor visszázhatatlanul fiúvá transzformálódik. Na, nem mindenki csinálja ezt, ám néhányan nem bírnak ellenállni és hamar kifogynak a pénzből.
A Khao San út a hátizsákosok szakrális jellegű helye, tele van hostelekkel, bárokkal, éttermekkel és utazáis irodákkal. Legalább egyszer mindenkinek érdemes látnia ezt a szabad szellemű, sokszínű helyet, minthogy ráadásul a város szívében található. De – és ez halálosan komoly – csak napközben. Én hajnali négyre értem oda és bár korábban nehezemre esett elképzelni, hogyan is nézhet ki a pokol, ez után az élmény után meglehetősen pontos koncepcióm lett róla.
Szerencsére vagyok annyira visszafogott, hogy ne mondjam el itt, mit láttam, legyen elég annyi, hogy infernális volt. Ám napközben ez az út a fent említett csodás, nyüzsgő helyszín, ami egyenlő vendégszeretettel várja és fogadja be a világutazókat. Az első meglepettség után egyre inkább hozzászokunk a környezethez, aztán egy óra múltán már ugyanazt tesszük, amit mindenki más körülöttünk: mosolygunk és élvezzük az életet.
Megosztás
A poszt más nyelven: angol
