Nemrég Párizsba vitt az utam és ellátogattam éjszaka a Vert-Galant térre, ahol megdöbbentő látvány fogadott. A sziget csücskében egy női szellemet láttam, amint bal lábfejét a vízbe mártogatva papírfecniket dobál a Szajnába. Lassan, de magabiztosan ballagtam közelebb hozzá, mert el nem tudtam képzelni, vajon miért olyan bánatos és vontatott a mozgása, egyáltalán mit is csinál. Finoman megszólítottam, leülhetek-e mellé, valamint megkérdeztem, mi a bánata.
Elmondta, hogy a szerelmese egyszer régen háborúba indult. Persze égre-földre esküdözött, hogy visszatér, ráadásul mint legyőzhetetlen hős, temérdek kitüntetéssel a mellkasán. Annyira biztos volt a győzelemben, hogy minden csatában a sereg legelején foglalta el helyét. Hónapok teltek el így, miközben a nő levelek százait írta neki, arra kérlelve, hogy jöjjön végre haza. Ám az első után a többit felbontatlanul visszaküldték a feladóhoz. A férfi hajthatatlanná vált, élvezte a bakalétet.
És ahogy gondolnánk, ki is nyiffant. Haslövés. A nő tudata a hír hallatán teljesen elborult. Az én hibám, az én hibám – folyvást ezt ismételgette. Hetekig csak bőgtem, nem is szóltam senkihez – mondta. Néhány hónappal később egyszer mély, hasító fájdalmat érzett az alhasában, mintha erősen belerúgtak volna. Aztán már képtelen volt felkelni többé és másnap eltávozott az élők sorából.
Azóta a lelke arra kényszerül, hogy minden évben ide járjon a Vert-Galant térre. Ilyenkor a visszaküldött leveleket bedobálja a Szajnába és csak kesereg vőlegénye elvesztése fölött. Nem árt a légynek sem, ne féljetek tőle! Mindössze emlékezni megy oda, ami nem könnyű – úgyhogy azt javaslom, ne zargassátok őt ezeken az éjszakákon.
Mindannyiunknak szüksége van olykor egy kis magányra.
Megosztom
A poszt más nyelven: angol
