Őszinte leszek, sehol másutt nem éreztem olyan erős félelmet, mint Barcelonában, az úgynevezett Gótikus negyedben. Már a gótikus szó maga is szelíd hidegrázást eredményez nálam. A helyzet az, hogy gyerekkorom óta félek a sötétben. Nem a sötétségtől, hanem a szörnyűséges teremtményektől, amiket nem látok. És nyilván nem is léteznek… Fogalmam sincs, milyen indíttatásból, de Barcelonában késő éjszaka kezdtem barangolni. Persze be voltam rezelve végig; a komor, ijesztő utcák és szűk, üres terek így hatnak rám.
A mai Barcelona is, ahogy Európa sok más része, a Római Birodalom részét képezte az ókorban. A barcelonai székesegyház mögött csupán néhány lépésre található Augustus császár temploma, illetve ami maradt belőle, a Carrer Del Paradís nevű utcácskában. Jól el van rejtve a kíváncsi szemek elől. Én épp arrafelé bóklásztam a csillagokat nézegetve, mikor egy árny elsuhant előttem, keresztül az utcán. A velemszületett kíváncsiság felülkerekedett a félelmen és követni kezdtem, bár fogalmam nem volt, miért.
Legnagyobb megdöbbenésemre az árny lelassított, így mellé érhettem. Láttam, hogy hölgy az illető. Onnan együtt mentünk tovább, cél nélkül. Viszont a kedvem jobb lett, könnyed komfortérzet lett rajtam úrrá. Sőt, valamiféle meghitt és intim bátorságot éreztem, úgy tűnt, mintha ez a nő és én együtt az egész világot megváltoztathatnánk, amikor csak akarjuk. Mert közösen korlátlan a hatalmunk. Fura, mi?
Ezzel együtt azonban a fenti érzés eddigi fájó hiánya is realizálódott bennem. A fájdalom afelett, hogy eladdig nem éreztem. Ablakon kidobott évtizedek. Nagyon elszomorodtam, sokáig csak a földet bírtam nézni. Mikor újra felpillantottam, a hölgy már nem volt ott, de ezt őszintén szólva nem bántam. Hiszen a legfontosabb dolgot tanultam meg ott és akkor: ami még a teljes és boldog életnél is jobb, az az, ha megosztjuk valaki mással.
